Jzsef Attila A Dunnl verselemzs A kltemny els

József Attila: A Dunánál verselemzés

A költemény első egysége

Itt ülök csillámló Konkrét képpel indít sziklafalon (Óda) A valós tájra, a körülötte lévő környezetre Mint ólmos ég alatt, lecsapódva, reflektál telten, A mellékudvarból a fény Szemlélődő magatartás Füst száll a szomorú táj felett, Hálóját lassan emeli Úgy leng a lelkem (Elégia) A rakodópart alsó kövén ültem, (Külvárosi éj) Néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, Hogy fecseg a felszín és hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, Elszakad a reális képtől, szellemi síkra emelkedik Zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Szemlélődés vershelyzete Kapcsolatteremtés: a költő és témája, a Duna között

Mint az izmok, ha dolgozik az ember, Reszel, kapál, vályogot vet, ás, A táj (Duna) élővé válik (hasonlat, megszemélyesítés) Úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el Minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám ringatott, mesélt, S mosta a város minden szennyesét. kozmikussá növesztett anya képe: (most látom, milyen óriás ő, szürke haja lebben az égen. . . ) Mozgást jelentő igék

Eső-motívum - emlékek És elkezdett az eső cseperészni, De mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi A hosszú esőt, néztem a határt: Egykedvű, örök eső módra hullt, Színtelenül, mi tarka volt, a mult. a múlt felidézője idesereglik, ami tovatűnt – Óda

n n Az “eső” költői képe (metafora? szimbólum? ) Ha az eső csepergése az emlékek felidéződésének képe, akkor hogyan lehet értelmezni a következőket: n . . . de mintha mindegy volna, el is állt. . n . . mint aki barlangból nézi hosszú esőt. . n . . . egykedvű, örök eső módra hullt. .

folytonos reflexió a valóságra, ez még mindig mind a Dunával kapcsolatos A Duna csak folyt. És mint a termékeny Másra gondoló anyának ölén A kisgyermek, ugy játszadoztak szépen Duna – anya azonosítása költői képben És nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, Mint sírköves, dülöngő temetők. váltás térből az időre

A rakodópart alsó kövén ültem, Néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, Hogy fecseg a felszín és hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, Zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, Reszel, kapál, vályogot vet, ás, Úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el Minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám ringatott, mesélt, S mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, De mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi A hosszú esőt, néztem a határt: Egykedvű, örök eső módra hullt, Színtelenül, mi tarka volt, a mult. A Duna csak folyt. És mint a termékeny Másra gondoló anyának ölén A kisgyermek, ugy játszadoztak szépen És nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, Mint sírköves, dülöngő temetők. szókincs A táj aspektusa anya-gyermekmotívum idő

n n Az első egységben a Duna konkrét értelemben jelent meg (mint természetföldrajzi fogalom) Majd metaforikus síkon értelmezhető (fecseg a felszín és hallgat a mély) Hasonlatok: - a Duna és a habok mint anya és kisgyermek n - mintha szívemből folyt volna tova. . . n A konkrét és képi értelmezések folytonosan egymásba játszanak, elválaszthatatlanok, egymást értelmezik

Az első egység összefoglalása Ø Ø Mint a többi tájversben: szemlélődés A hagyományos tájvers elemei vegyülnek gondolatiérzelmi-metafizikai tartalmakkal Ø A táj (Duna) itt is életre kel Ø Duna és anya-kép párhuzama (később kap értelmet) Ø Eső-motívum: az emlékek feltolulása Ø Térből az időbe való átváltás: a Duna mozgásával az idő múlását érzékelteti

A költemény második egysége

Az első rész utolsó sorai: . . . És nevetgéltek az idő aspektusa kerül a habok felém. árján úgy remegtek ők. . . előtérbe. Aza idő táj helyett (váltás térből az időbe) Megváltozik a téma (a Duna eltűnik) Én ugy vagyok, hogy már száz ezer éve Nézem, amit meglátok hirtelen, Egy pillanat, és kész az idő egésze, Mit száz ezer ős szemlélget velem. A hatsoros strófákat négysorosak váltják fel

nézés látás metafizikai értelmezése Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve Nézem, amit meglátok hirtelen. . . alacsonyabb rendű Eszmélkedés száz ezer éve – Magasabbrendű hirtelen

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, Öltek, öleltek, tették, amit kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, Mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat, Enyém a mult és övék a jelen, Verset írunk, ők fogják ceruzámat, S én érzem őket, és emlékezem.

ellentétes, sőt paradox gondolatok: múlt jelen látom, mit ők nem láttak. . . s ők látják (. . . ) mit én nem látok múlt jelen enyém a múlt és övék a jelen öröm nézem száz ezer éve bánat meglátok hirtelen

A második egység összefoglalása Ø Ø A Duna mint főtéma eltűnik, még motívumként vagy utalásként sem szerepel Metafizikai síkra emelkedik (jelen-múlt, ősökegyén, látás-nézés) Paradox gondolatok sorozata Az első egységben mellékmotívumként szereplő idő lép előtérbe

A költemény harmadik egysége

Az anya-kép eddig mellékmotívum Itt előtérbe kerül Anyám kún volt, apám félig székely, Félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, test Apám szájából szép volt az igaz. lélek Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – Ez az elmulás. Ebből vagyok. “Meglásd, Ha majd nem leszünk!” – megszólítanak. jelen-múlt, egyén-ős együttmozdulása azonossága

Az ember azonos a múltjával a múltba való visszalépés időben visszafelé egyre több ős az őssejt pedig egy Megszólítanak, mert ők én vagyok már, Gyenge létemre így vagyok erős, biológiai törvényszerűség metaforikus értelmezésével Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, Mert az őssejtig vagyok minden ős – Az ős vagyok, mely sokasodni foszlik: Apám- s anyámmá válok boldogan, S apám, anyám maga is ketté oszlik, S én lelkes Eggyé így szaporodom! az ős-sejtnél (lelkes egy) szinte a világgal lesz azonos megsokszorozódó erő

ódai hangnem: A világ vagyok. Minden, ami volt, van: az egyén, A sok nemzedék, mely egymásra tör, mint mindenség, mint a kozmosz A honfoglalók győznek velem holtan, egésze A meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – Török, tatár, tót, román kavarog E szívben, mely e multnak már adósa Szelíd jövővel – mai magyarok. idősíkok szűkítés a magyar történelemre együvé tartozás a filozófikusan értelmezett egyén itt mint egy nemzet tagja

kihagyás (hogyan jut el ehhez a célhoz? ) a jelenkor egyede, személyisége a múlt, a történelem felgyülemlett tapasztalatait őrzi, amelyek a maguk korában nem voltak tudatosak . . . én dolgozni akarok. Elegendő Dunamotívum visszatérése (táj-elem már csak nyomokban) harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, Egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, Békévé oldja az emlékezés S rendezni végre közös dolgainkat, Ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Duna n n n a magyar és a közép-európai népek közös folyója anya-motívummal azonosul (mint édesanyám ringatott) közös történelem víz (ős-anyag, élet) Idő-élmény kifejezésére alkalmas állandó mozgás, változás öröklét, önazonosság

SZERKEZET 1. költői fiktív helyzet, szemlélődés, a múlt képeinek fölmerülése 2. eszmélkedés, a lét és történelem törvényszerűségei 3. konkretizálás, a filozófiai gondolat részletezése és az erkölcsi feladat megfogalmazása főmotívum a Duna mellékm. emlékezés, anya-kép főmotívum: • múlt-jelen-jövő • egyén és sokaság (ősök) minden motívum visszatér: • Duna • Idősíkok • Egyén és sokaság • Anya (mint ős és mint a Duna képi párhuzama)

n A mű a 30 -as évek elejének nagy gondolati költeményei között foglal helyet. Műfaja nehezen meghatározható, mint a többi rokon versé (Téli éjszaka, Külvárosi éj, Eszmélet stb. ); Hosszúvers, hol az óda, hol elégia jegyei mutatkoznak benne n