Semmelweis hallnak trtnete 2018 Dr Stonyi Pter Semmelweis

Semmelweis halálának története 2018. Dr. Sótonyi Péter

„Semmelweis betegsége és halála az elmúlt esztendőkben olyan széles körben került vitára, annyit foglalkozott vele a napi sajtó, hogy néha már a Semmelweis kutatás fő kérdésének is tűnhetett az olvasó előtt. A lényeg pedig nem az, hanem a Semmelweis-doktrina hatása az orvosi gondolkodásra és mély humanizmusa, amely nélkül nincs orvostudomány és nincs jó orvoslás. ” (Antall, 1978). Antall József

Semmelweis egész élettörténete már-már az ókori görög sorstragédiákhoz hasonlítható. A lángelméjű orvos, egy életen át küzd felfedezése, az orvostudomány egészét érintő megalapozott igazságáért. A tényeket, a klinikai tapasztalatait állatkísérletekkel és statisztikai elemzésekkel bizonyítja. Mindezek ellenére környezetének folyamatos és kíméletlen ellenállásába ütközik. A tisztességtelen és érdemtelen támadások orvosa lesz. Következetesen hisz abban, hogy a gyermekágyi láz és a szepszis egy és azonos kórkép. A kilátástalan, de ellentmondást nem tűrő, önpusztító szakmai harcában, a végzetét kihívja önmaga ellen. Az anyák tömeges pusztulásának a tényét már nem tudja feldolgozni. A folyamatos összeütközések felőrlik személyiségét, egészsége megroppan, elméje megbomlik. Ez okból 1865. március 31 -én Bécsbe szállítják, ahol elmegyógyintézetbe kerül. Ablaktalan, zárosztályi helyiségben, 47 évesen, 1865. augusztus 13 -án meghal.

Semmelweis Ignác szakmai életpályája, majd a betegségének és a halálának számos kérdése kapcsolódik a 2. bécsi és a pesti orvosi iskolákhoz, mindenekelőtt egyik vezéralakjához, Karl von Rokitansky-hoz. Karl von Rokitansky

A tanulmányai befejezését követően, 1844 és 1846 között Rokitansky Európa-hírű intézetében dolgozott. A kialakuló új kórtani-kórbonctani szemlélet rendkívüli hatással volt orvosi gondolkodásmódjának kialakulására. A tudományos alapokon nyugvó kórtanikórbonctani ismeretanyag, majd annak tudatos összekapcsolása vezette el ahhoz a nagy jelentőségű felfedezéshez, amikor felismerte az emberi fertőzés útvonalát, megalkotva ezzel az ún. Semmelweisdoktrínát, a gyermekágyi láz és a szepszis kórtani azonosságának a bizonyítását.

Rokitanskyról köztudott volt rendkívüli szakmai alapossága és a kötelességteljesítés maximumát megkövetelő szigora. Az intézetében végzett boncolásokat és azok jegyzőkönyveit módszeresen áttekintette és azokról véleményt nyilvánított. A leírások kijuttatása az intézetéből az ő hozzájárulása nélkül valószínűleg nem történhetett meg. Ezért is jogos a feltevés, hogy az „Orvosi Hetilap”-nak a Semmelweis holtestének boncolási jegyzőkönyve és az agy-gerincvelő kórszövettani vizsgálati eredményének a nyilvánosságra hozatala „in extensio” az ő tudomása nélkül nem következhetett volna be. Arra vonatkozóan, hogy Semmelweis holttestének a felboncolását ki végezte, Rokitansky, Scheuthauer, Meynert vagy más, csak találgatásokra szorítkozhatunk. Az agy és gerincvelő kórszövettani vizsgálatát azonban biztosan Meynert, a korának ismert neuropatológusa végezte el.

Haranghy (1960) valószínűsíti, hogy a boncoláson, mindhárman jelen voltak, a boncoló orvos Rokitansky lehetett. Alapozta ezt arra, hogy Semmelweis halálakor, a nyár ellenére Bécsben tartózkodott, ilyenkor többnyire az intézetében. Semmelweis temetésén is jelen volt. Rokitansky intézetében következetesen támogatta Semmelweis kutatásait. Azok jelentőségét elismerte, és ezt folyamatosan ki is nyilvánította. Engedélyezte Semmelweisnek, hogy a bizonyítást igazoló állatkísérleteket az intézetében végezze el, sőt azokhoz egyik munkatársát, Lautnauer-t is biztosította segítségül. Az is tény, hogy 1849. március 15 -én Rokitansky elnöklete mellett előadást tartott a bécsi Orvosi Egyesületben és október 10 -én megkapta a magántanári minősítését, igaz a demonstráció lehetőségét csak fantomon. Semmelweis felesége szerint a boncoló orvos Rokitansky volt.

„Semmelweis Ignác betegségének és halálának szövevényes körülményei akkor kerültek az érdeklődés középpontjába és váltak terjedelmes szakmai viták tárgyává, amikor a debrecenisárospataki orvostörténeti kongresszuson Haranghy László kórboncnok, Nyírő Gyula elmegyógyász és Regöly-Mérei Gyula orvostörténész, paleopatológus ismertették vizsgálataik eredményét és kialakult álláspontjukat” (Antall, 1978). Dr. Haranghy László Dr. Nyírő Gyula Dr. Regöly-Mérei Gyula

Semmelweis betegségének és halálának kérdésében két állásfoglalás állt egymással szemben. Az egyik szerint a halálát szepszis okozta. A hozzá csatlakozó elmezavar, delírium volt (Haranghy 1960, Nyírő 1960, Regöly-Mérei 1960), míg a másik, ugyan nem vitatta a szepszishez társuló delíriumot, de azt organikus elmebaj előzte meg, ami valószínűleg paralysis progressiva lehetett (Benedek, 1970, 1978).

Az 1970 -es évektől Silló-Seidl kutatásai nyomán Semmelweis halálának körülményeit illetően egy harmadik változat is a nyilvánosságra került (Silló-Seidl, 1976, 1977, 1978). Silló-Seidl-nek sikerült megszerezni az ún. eredeti boncolási jegyzőkönyvet és a kórtörténeti adatok másolatát.

Az „Orvosi Hetilap” 1865. évi 48. számában megjelent két dokumentum: „Semmelweis Ignác tanár holt testének vizsgálata. Általános bonczvizsgálat” cím alatt, a Scheuthauer által a lapnak megküldött Semmelweis boncjegyzőkönyvének és Meynert Tivadar bécsi magántanártól, az agyvelő és a gerincagy kórszövettani leletének a másolata. Scheuthauer Gusztáv

Haranghy tudott arról, hogy a Scheuthauer-féle leírás (1865) több ponton eltér az eredetitől, amit 1944 -ben a bécsi egyetem Orvostörténeti Intézetének egy kutatása is alátámasztott. Értesülése volt továbbá a Leopold Schönbauertől származó 1947 -es boncolási jegyzőkönyvről és Georg Sticker (1924) korábbi kétféle változatáról is. Szükségesnek tartotta ezért, hogy megkeresse a bécsi Orvostörténeti Intézetet, ahol tudomása szerint őrzik a Semmelweisre vonatkozó teljes boncolási és kórszövettani anyagot. Kérte, hogy azokba betekinthessen, vagy azokról másolatot kapjon, de a kérelmét mereven elutasították.

Haranghy ekkor, mint a Semmelweis Egyetem II. sz. Pathológiai Intézetének igazgatója, a boncolási jegyzőkönyv ügyében, hivatalosan kereste meg Prof. Dr. Hans Chiari-t, a Bécsi Egyetem Patológiai Intézetének igazgatóját. Chiari professzor a kérésének eleget téve, megküldte az intézetébe bejegyzett eredeti boncjegyzőkönyv másolatát és a kórszövettani leletet. Hans Chiari

„A bécsi Kórbonctani Intézet jelenlegi igazgatója, akinek e helyről is köszönetet mondok, szíves volt Semmelweis kórbonctani jegyzőkönyvének hiteles másolatát nekünk megküldeni. Chiari professzor közölte azt is, hogy Meynert, a későbbi bécsi professzor, szövettani vizsgálati eredetije nem található, ezért a másolatról készített dokumentumot is mellékelte. A szövettani preparátumok sincsenek meg. A boncjegyzőkönyv száma: 49514/1404/1865. augusztus 14. A holttestet professzor Mildner vezetése alatt, Pflegestation die Irrenanstalt küldte be és nem, ahogy azt Schürer von Waldheim (1905) állítja, a Niederösterreichische Landes. Irrenanstallt. A boncoló orvos neve nincs feljegyezve. A klinikai diagnozis: Gehirnlämung. ”

Bonctani diagnózis: „Hyperaemia meningum et cerebri. Degeneratio grisea medullae spinalis. Gangraena digiti medii manus dextrae. Metastatici abscessus ad metacarpum indicis sinistri et in extremitate inferiore dextra, nec non in thoracis laterale sinistro quorum ultimus musculum intercostalem III ium pleuram costalem perforat. ”

Az „Orvosi Hetilap”-ban a következőket olvashatjuk: „ Hyperaemia meningum et cerebri. Degeneratio grisea medullae spinalis. Ggangraena digiti medii manus dextrae artculationem ejus interphalangeam ultimam perforans. Metastases in tela cellulosa subcutanea extremitatum et abscessus metastaticus inter musculum pectoralem majorem et minorem sinistrum, thoracem perforans, subsequente pyopneumothorace sinistro circumscripto. ”

Haranghy (1960) áttanulmányozta a boncolási jegyzőkönyvet és a kórszövettani leletet. A rendelkezésre álló boncolási jegyzőkönyv másolatból igazoltnak látta a vérmérgezés tényét. A kórszövettani leletből, Meynert-tel megegyezően (1865) annyit állapított meg, hogy a heveny toxikus-infectiosus gyulladás jelei túlsúlyban vannak az idült elfajulással szemben. Haranghy szerint Semmelweis halálát, vérmérgezés okozta. A krónikus idegrendszeri folyamat diagnózisát illetően a lelet, nem ad kielégítő támpontot. A Semmelweis kutatásokban már korábban is felmerült az a lehetőség, hogy halálának oka sérülésből származó vérmérgezés lehetett (Fleischer 1872, Hegár 1882, Bruck 1885).

Végső álláspontja az volt, hogy sem a boncolási, sem a neurohistológiai vizsgálat nem nyújt bizonyítékot arra, hogy Semmelweis paralysisben vagy tabesben szenvedett volna. Az idültnek látszó elváltozásokat az agyi erek meszesedésével magyarázta. Haranghy (1960) a boncolási leletre vonatkozóan a továbbiakban azt is megállapította, hogy az „Orvosi Hetilap” említett számában leírtak általában megegyeznek a Bécsből megküldött eredeti másolatával (1960), de megjegyzi, hogy a boncjegyzőkönyvben az agy leírásában határozott eltérések találhatók. Az eredeti változatban a diagnózis „hyperaemia menigenum et cerebri”, ezzel szemben az „Orvosi Hetilap”ban közreadott diagnózis „hyperaemia meningeum et athrophia cerebri cum hydrocephalo chronico”.

Nyírő (1960) Semmelweis kirobbanó heveny pszichózisát exogén típusú elmebántalomnak minősítette. Szerinte az ugyannak a szepszisnek volt a következménye, ami a halálát okozta. Az állásfoglalása megegyezett Schaffer Károly neurológus professzor korábbi diagnózisával, aki a kórlefolyást elemezve, arra a következtetésre jutott, hogy Semmelweis elmebaja csak tünettani, vagyis másodlagos, nem ún. genuin elmebántalom volt. Schaffer Károly

Regöly-Mérei (1960) a kórbonctani és az elmegyógyászati véleményhez csatlakozott és kinyilvánította, hogy a paralysis progressiva, a mánia vagy másfajta elmebaj lehetőségével szemben is kételyeket támaszt. Semmelweis halál előtti pszichés tüneteit a szeptikus lázas, deliráló állapottal hozta összefüggésbe. Közös állásfoglalást is közzétettek: Haranghy-Nyírő-Hüttl (1965): 1. ) Semmelweis egyáltalán semmilyen elmebajban nem szenvedett. 2. ) Halála előtti zavartsága toxikus delírium volt. 3. ) Amit ujj sérülése osteomyelitise okozott. 4. ) A szepszis gyógyulása esetén az elmeállapotában is gyógyulás következett volna be. Ezt az álláspontot fogadta el Gortvay és Zoltán „Semmelweis” könyvükben, amely magyar (1966), angol (1968) és német (1977) nyelven is megjelent.

Benedek István pszichiáter az egyik legkiválóbb Semmelweis kutató. Munkásságával jelentősen gazdagította a Semmelweis életével és betegségével kapcsolatos ismereteinket (Benedek 1967, 1971, 1983). Két kiemelkedő jelentőségű közleményében tette közzé álláspontját Semmelweis betegségéről és haláláról (1970, 1978). Halála után adták ki a Semmelweis életével foglalkozó munkáinak összegyűjtött jubileumi kötetét (2015). Benedek István

Haranghy - Regöly-Mérei - Nyírő véleményének ellentmondó állásfoglalást fogalmazott meg: 1. ) Semmelweis már a szepszis előtt és a szepszistől függetlenül elembajban szenvedett. 2. ) Toxikus delíriuma az elmegyógyintézetbe szállítása ellőtt egyáltalán nem volt. 3. ) Az ujj sérülése és az osteomyelitis – ha egyáltalán volt az elmegyógyintézetbe szállítás előtt – elmebajával csak másodlagosan állt kapcsolatban. 4. ) A szepszis gyógyulása esetén is teljes erősségében bontakozott volna ki a paralysis vagy más organikus idegbaj. 5. ) A halálát az a szepszis okozta, amit az elmegyógyintézeti brutális bánásmód kapcsán szerzett fertőzés idézett elő (Benedek 1970).

A vérmérgezés tényében nem kételkedett. A keletkezés okáról az volt a véleménye, hogy a szakmai állásfoglalások a kérdést egyértelműen még nem döntötték el. A két lehetőség egyenlő valószínűséggel áll egymással szemben, vagyis lehet, hogy azt, az ujjsérülés okozta csontvelőgyulladás indította el, de az sem zárható ki, hogy abból a sérülésből keletkezhetett, amit a kórházban a bántalmazás során elszenvedett (Benedek, 1970). A szeptikus delírium lehetőségét következetesen elvetette és kitartott a paralysis progressiva valószínűsége mellett.

Korábban az elmeállapot változásának három, egymástól független folyamatát különítette el úgy, mint 1860 -előtti pszichopáthia, az 1861 -1865 közötti krónikus idegrendszeri bántalom, valószínűleg paralysis és 1865, amikor a bécsi elmegyógyászati intézetben fellépett, az akut vérmérgezéses elmezavar (Benedek, 1970). Később ezt azzal módosította, hogy csak egy betegségben szenvedett, annak prodmorális jelei mutatkoztak 1860 -ban, majd 1862 -től a lappangó romlás szakasza következett be és 1865 nyarán foudroyansan lezajló paralysis progressiva végstádiuma vitte el. A végkifejletet az alapbetegséghez társuló szepszis gyorsíthatta (1978).

A diagnosztikus összefoglalások ellentmondásai és eltérései: „ 1. ) A kórrajzban: Hyperaemia meningum. Hyperaemia et atrophia cerebri cum hydrocephalo chronico Myelitis acuta. Itt tehát az általános vérbőséghez agysorvadás és idült agyvízkór társul, heveny gerincvelő gyulladással. 2. ) A kórbonctani jegyzőkönyv: Hyperaemia meningum et cerebri. Degeneratio grisea medullae spinalis. Elmarad az agysorvadás, agyvízkór és a heveny gerincvelő gyulladás, helyette az utóbbinak szürke elfajulása tűnik fel. (Ezt a változatot vette át Sticker, Schönbauer, Chiari és Haranghy). 3. ) Scheuthauernél: Hyperaemia meningum, hyperaemia et atrophia cerebre cum hydrocephalo chronico. degeneratio grisea medullae spinalis: Ismét agysorvadás és agyvízkor, de szürke elfajulással. ” (Benedek, 1978)

Benedek szerint az egyetlen homályos pont a „degeneratio grisea” (szürke elfajulás) diagnózisa (1978, 2015). A magyarázatot abban vélte megtalálni, hogy az a XIX. században, a hátgerincsorvadást (tabes dorsalis) jelentette. Scheuthauer tanítványai kiadták kórbonctani előadásainak sokszorosított jegyzet formájú változatát. Az abban leírtak valószínűleg segítik a megoldást „A gerincagy háti és ágyéki részletének hátsó kötelei egész terjedelmükben degeneratio griseát (a tabes-nél leírt változással azonosakat) mutatnak. ” (Fodor, 1878) „Semmi kétségünk nem lehet ezek után, hogy Scheuthauer Semmelweis esetében nem hátgerinc sorvadásra, hanem paralysis progressivára (pp) gondolt. ” (Benedek, 1978)

Az antropológiai és paleopathológiai vizsgálatok (Regöly. Mérei, 1960, 1963, Bartucz, 1963, 1965, 1966 és Haranghy 1963, külön-külön, majd együtt is megvizsgálták a csontmaradványokat) érdemi adattal nem szolgáltak, mert a csontokon vérbajra utaló jellegzetes elváltozások nem voltak, ami természetesen nem zárja ki a paralysis progressiva lehetőségét. Regöly-Mérei (1970) a csontokon, a jobb kéz II. , IV. metacarpusán és a jobb lapockában osteomyelitisre utaló „roncsolást, kimaródást, helyi csontfelritkulást” talált, „kezdődő osteophyta” képződéssel. Azok eredetét a szeptikus folyamat részjelenségeként nem zárhatjuk ki. A jobb lapocka csontszövetének nagymérvű pusztulásával járó elváltozást azonban Bartucz (1965) műterméknek tartotta.

Kórtörténet: Július 31 -i bejegyzéssel a felvételi statusban az olvasható: „A jobb kéz középső ujjának belső oldalán, az utolsó ujjpercen sötét, kékesvörös, kemény hámmal fedett hely (zúzódás vagy üszkösödés). „Nem ütötte és nem szúrta meg magát, sem a 3 hét előtti botrányos szülésnél nem fertőződött, mint mondja magától keletkezett. ” A második napon a bejegyzés szerint „A gyulladás továbbterjedt a kéztőízületek fölött, a kézhát is duzzadt, piros, de érzéketlen; kötést a beteg nem tűr. Később az üszkösödés továbbterjed, de akkor már test szerte gennyedések keletkeznek és csontig hatoló sérülések. A kórleírás kérdőjeles gennyvérűség (Pyämia? ) diagnózissal zárul. ”

„Semmelweis Ignác tanár holttestének vizsgálata. Általános bonczvizsgálat. Scheuthauer tr. A kórboncztudományi tanszék első segédétől Bécsben. A test közép nagyságú, jól táplált, halvány sárgás, hátán és a végtagok oldalain violaszin hullafoltokkal borított. A hajzat szürke, a láta szűk. A nyak vastag, a mellkas domború. A bal nagy mellizomnak megfelelő helyen a bőr szennyes zöld, légpárna tapintatú daggá fölemelt. A has bevont. A jobb közép ujj utolsó percze, továbbá a másodiknak hegye s egy bab mekkoraságú része az első percznek részben lecsupaszított és szennyes, részben csak elmálló szövetczafatokkal fedett. Az ujjpercz közötti utolsó izület meg van nyitva s perczboritékától megfosztva. ” (Orvosi Hetilap 1865. évi 48. sz. )

Szállási Árpád (1997) a kiváló orvostörténész kutató nyomán valóban egy fajsúlyos dokumentumot tárt a nyilvánosság elé: „Az Orvosi Hetilap 1902. évi számának „Gynekológiai” melléklete nekrológot közölt néhai Bruck Jakabról, az első Semmelweis életrajz könyv szerzője, (Bruck 1885) halálának 20. évfordulóján. A nekrológnak csak feltételezett szerzője van: „Különös és szomorú játéka a sorsnak, hogy mint Semmelweis is úgy Fleischer József és Bruck Jakab életük utolsó éveit a paralysis progressiva sötét éjjelében töltötték el. ” A nekrológ leletéből az állapítható meg, hogy Semmelweis esetében, a paralysis progressiva valószínű. „Igazolni látszik néhány orvostörténész, köztük Benedek István azon véleménye, hogy Semmelweis több éven át tartó betegsége szifilisz volt, és ez vezetett el olyan súlyos állapothoz, amelynek következményeként őt az egyik döblingi elmegyógyintézetbe szállították. ” (Kapronczay, 2015).

Az 1970 -es évek második felében jelentkezett, mint Semmelweis kutató Silló-Seidl György, frankfurti nőorvos, meddőséggel foglalkozó szexuál-patológus, alkalmi orvostörténész. A Semmelweis betegsége és halála körüli vizsgálatokba azzal kapcsolódott be, hogy neki sikerült az eddig ismeretlen, de eredetinek vélt kórtörténeti és boncolási dokumentumok másolatait megszerezni. A Silló-Seidl-féle (1976, 1978) dokumentumok létezésének azonban már korábbi előzményei is voltak. Darvas István orvos, önálló Semmelweis kutatónak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az elveszettnek hitt kórtörténeti dokumentumoknak sikerült a nyomára bukkanni (Darvas, 1967).

Szívós és következetes munkájának köszönhető, hogy a bécsi Dr. Jantsch docenssel és a bécsi intézményekkel folytatott „körmönfont” levelezései útján megbizonyosodhatott arról a tényről, hogy valóban léteznek további kórtörténeti dokumentumok. Azokról a másolati készítési kérelmét, vagy az eredeti megtekintését, Dr. Jantsch megtagadta.

Darvas István a további ügyintézést átadta Zoltán Imrének, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem rektorának, aki e minőségében 1967 - 1968 között levelezést folytatott a bécsi hatóságokkal és Erna Lesky professzor asszonnyal, a bécsi Orvostörténeti Intézet vezetőjével. A bécsi hatóságok az 1968. évi válaszukban különböző okokra hivatkoztak, először jogi akadályokra, majd a dokumentumok egy 1963. évi építkezés soráni elvesztésére, végül a II. világháborúban a bécsi tűzvészben bekövetkezett megsemmisülésére. A kéréseket természetesen elutasították és egyidejűleg Jantsch docens asszonynak megtiltották, hogy ha a birtokában van bármilyen másolat, akkor azt kiadja. Szerencsére Antall Józsefnek a kórtörténet ügyében folytatott levelezése több nyelven közlésre került.

Réti Endre a Semmelweis Egyetem Könyvtárának igazgatója személyesen kereste fel Dr. Jantsch-ot az okmányok kiadása céljából, aki azok létezését már nem tagadta, de a betekintéstől határozottan elzárkózott. Mindezek után jogosan vetődik fel a kérdés, hogy vajon mi lehetett annak az oka, hogy a legmagasabb szakmai fórumoktól, mint a Semmelweis Orvostudományi Egyetem vagy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, hosszú ideig megtagadták a kért másolatok kiadását. Ezzel szemben Silló-Seidl személyében, egy magánembernek, ún. privát Semmelweis-kutatónak azokat a rendelkezésére bocsátották. Nincs válasz!

A birtokában lévő dokumentumok másolatát Silló-Seidl 1977. március 2 -án átadta a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár Tudományos Tanácsának. Ezt követte a Bécsi Városi Tanács Egészségügyi és Szociális Hivatal vezetőjének Prof. Dr. Alois Stache rendelkezése, hogy a Bécsi Egyetem Orvostörténeti Intézete és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Semmelweis kórtörténetéről és mellékleteiről egy-egy – hiteles – mikrofilm másolatot kapjon.

„A helyzetet bonyolították Silló-Seidl rágalmazó állításai, összeesküvés-elmélete (1976, 1977, 1978) és a Semmelweis halála körüli brutális, már bűnügyinek ható történetei (1985). A nemzetközi és a magyar sajtó természetesen, mint a tényeknek megfelelő híranyagokat, közzé is tette (Antall 1978). ” Az elmúlt évek tapasztalatai ebben a kérdésben is kedvezőtlenek, mert azok többsége a népszerűséget és a szenzációt kíméletlenül hajszoló, de tudományos korrektséget mellőző írások voltak.

Méltán jegyezte meg Kapronczay (2015): „Sajnos ami ezután következett, nem vált a hazai orvostörténet írás dicsőségére. ” Az Élet és Irodalom -nak Silló-Seidl nyilatkozatot adott Ki ölte meg Semmelweis-t címen (Silló-Seidl, 1977), majd nézeteit széles körben publikálta könyv (1977, 1978) és közlemény formájában (1976, 1977). Tette mindezt annak ellenére, hogy megállapodás történt Silló-Seidl és a Magyar Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár között arra vonatkozóan, hogy magas szintű szakmai konferencián fogják megvitatni a kutatások eredményeit, majd azok anyagát közösen publikálni.

Az Élet és Irodalom-ban megjelent cikk bizonyos részei komoly vitát váltottak ki, mint a: „Fölfedezését az irigy kor- és kartársai elhallgatták, sőt őt magát is elhallgattatták, elmegyógyintézetbe csukták, voltaképpen meggyilkolták. Megölték? Meg. Kik? Hogyan? Elzárták a külvilágtól, megverették, sérüléseket szenvedett, sebei megfertőződtek, nem kezelték, vérmérgezést kapott. ” (Silló-Seidl, 1977). Antall az újság hasábjain, válaszában arról nyilatkozott, hogy „Az eddigi ismereteink nem szorulnak módosításra, mert Semmelweist nem ölték meg. ” (Antall, 1977).

Benedek is levélben válaszolt az Élet és Irodalom-ban közreadott Silló-Seidl cikkre és kifejezte „Az ÉS-ben megjelent interjút nem helyeslem sem formailag sem tartalmilag, a tényekre kellett volna szorítkozni és nem engedni, hogy az újságírót elkapja a riporterláz és elhamarkodottan gyilkost kiáltson, amikor a hipotézisek egész sora közt botladozunk.

A magyar orvostörténészek, orvosok álláspontját Antall (1978) foglalta össze: 1. ) „Elutasítják Silló-Seidl vélt diagnózisát, amely szerint Semmelweis betegsége diabetes, férfi klimax és általános kimerültség volt. 2. ) Másodszor elvetik forráskezelését, önkényes feltételezések és valóságos elemek együttes bemutatását, e vonatkozásban bizonyításra alkalmatlan módszerek (pl. grafológia) használatát. 3. ) Harmadszor nem értenek egyet a napi sajtóban nagydobra vert reklám nyilatkozataival „krimi-ízű”, szenzációhajhászó elképzeléseinek hangoztatásával, önmaga tényleges érdemeinek a hangoztatásával. 4. ) Ami miatt viszont el is határoljuk magunkat az az, hogy Silló-Seidl György a magyar orvosi iskola kiváló és feddhetetlen alakjait, mint Balassa Jánost, Bókai Jánost, Wagner Jánost (akik beutalták Semmelweist, valamint Báthory Istvánt, aki elkísérte) és Semmelweis családját olyan színben tüntette fel, mint közvetett gyilkosokat. Silló-Seidl szerint komplottot alkottak az osztrák orvoskollégákkal Semmelweis eltüntetésére, indokolatlanul elmegyógyintézetbe záratták, ahol aztán brutális bánásmóddal meg is ölték. ”

Tény, hogy 1906 -ban az Orvosi Hetilap mellékletében a Gyógyászat-ban jelent meg először az a híranyag, hogy a Semmelweis halálát okozó vérmérgezés az elmegyógyintézetben elszenvedett bántalmazás következménye volt. A lap az időközben elhunyt Dr. Machi Bélára hivatkozott, aki 1865 -ben az elmegyógyintézet orvosa volt, amikor Semmelweist a gyógyintézetbe beszállították. A bántalmazásról állítólag közvetlenül szerzett tudomást és azt megosztotta másokkal. A Gyógyászat-ban a leközölt értesülés több évtizedes szóbeszéd útján, generációkon át továbbélő információként jutott a laphoz. Korbuly 1940 -ben, az Orvosi Hetilap-ban megjelent cikkében a bántalmazás tényét megcáfolta.

A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy Semmelweis özvegyét 1906 -ban, férjének halála után több mint 40 évvel, már előrehaladott életkorban, a sajtó megkereste. A Magyar Hírlapban és a Budapesti Hírlapban rövidített formában megjelenő nyilatkozatokat tett. Ezekben az olvasható, hogy: 1. ) A férje halála előtt 4 évvel magatartása megváltozott, ingerlékennyé, indulatossá vált. 2. ) Egy beteg kezelése alatt jobb keze középső ujját megkarcolta, infekciót kapott. Sokáig maga kezelte. Éjszakánként vízben áztatta. Az elmegyógyintézetben aztán ebből a sebből vérmérgezést kapott. 3. ) Megemlítette azt is, hogy Rokitansky szerint férje halála előtti betegsége a gerincvelőt érintette. 4. ) Az elmondása szerint Semmelweist az elmegyógyintézetben még a felesége sem látogathatta meg, a kérdésére az igazgatótól azt a választ kapta, hogy sötétkamrában van. 5. ) Semmelweis holttestét Rokitansky boncolta fel.

Semmelweis Ignác haláláról a korabeli osztrák (Antall, 1978) és magyar sajtó (Dörnyei, 2015) részletes hírt adott és a halál okaként többnyire a vérmérgezést emelte ki.

Garamvölgyi László, bűnügyi szakíró megkülönböztetett figyelmet fordított Semmelweis halála körülményeinek a tisztázására (2005, 2007). Valószínűleg a Silló-Seidl-féle anyagok ismeretében. Állásfoglalásában azt tette közzé: „Nekem viszont olyan értesülésem van, hogy az orvosok 1865. augusztus 10 -én megölték. ” „Semmelweis munkássága több pesti orvos érdekeit sértette, mivel a tehetős anyák mind nála akarnak szülni. Ennek bizonyítására még egy másfél évi kutatásra van szüksége, csak ezután jön a könyvírás. ”(Garamvölgyi, 2007). Garamvölgyi egy kérdésre már korábban azt válaszolta, hogy: „Különböző okok miatt többször exhumálták Semmelweis földi maradványait. Összetört csontjait látván már ezen alkalomkor is felvetődött a hozzáértőkben, hogy Semmelweis halálát bántalmazás okozta. Agyonverték annak a bécsi kórháznak a pincéjében, amelyben előzőleg igazgatói állást kapott. ” (Fekete Gy. A. , 2005)

Czeizel (2013) genetikus, orvos író szerint Semmelweis Ignácot az elmegyógyintézetben ténylegesen agyonverték: „Az ápolók két alkalommal is nagyon súlyosan bántalmazták. – A boncolási lelet többszöri végtagtörésekről szól, majd megkötözve, ellátás nélkül sebei okozta vérmérgezésben hagyták meghalni”. A tény ezzel szemben az, hogy a boncolási jegyzőkönyvekben, ill. a Kerepesi temetőben exhumált csontmaradványokon Bartucz (1966) antropológiai, Regöly-Mérei (1970) paleopatológiai és Haranghy kórbonctani vizsgálatai során, azokon a törés semmilyen formáját sem észlelték.

„Különös következtetésre jutott Garamvölgyi elméleti kriminalisztikai vizsgálataival. Ezek szerint az anyák megmentőjét tényleg brutálisan agyonverték a Döblingi elmegyógyintézet pincéjében. A „qui prodest? ” kérdésre a válasz az, hogy szakmai tekintélyében megsértett ellensége bőven lehetett, és kapóra jött a betegségéből adódó fékezhetetlen őrjöngése is. ” (Kiss, 2014). A Magyar Nemzet újságírója szerint „agyba-főbe verik, majd napokra ágyhoz kötik. A 47 éves Semmelweis két héttel később meghal. ” „A boncolási jegyzőkönyv szerint mindkét kezét, bordáit összetörték, testéről több helyről csontig hiányzott a hús. Feltehetően rúgták, taposták mielőtt lekötözték. ” (Lázár, 2016).

Nyáry (2014) irodalomtörténész szerint: „Az anyák meggyilkolt megmentője” címen, alcím „Ebben a mészárlásban önnek is része van, tanár úr. ” brutálisan agyba-főbe verték, több csontját eltörték, a mellkasa is megnyílt. Sebekkel borítva jajgatott éjszakákon át, megkötözve. Orvosi ellátás nélkül sebei elfertőződtek, vérmérgezést kapott, meghalt. Megalapozott a kérdés, hogy meddig tart, hol húzódik a társadalom eszményképének megfelelő, erkölcsi határ? Valószínűleg addig, ameddig a feltárt tények hitelesek és bizonyítottak. A feltevések önmagukban még nem tények, ha azok személyiségi jogot sértenek, akkor akár törvényt is sérthetnek, ezért rendkívül károsak.

Johann Christensen az idegélettani kutatója (1795 -1813) fellép az elmebetegek humánus kezeléséért. 1805 megalapítja a Magazin für Psychische Heilkunde folyóiratot. Emil Kraeplin a kísérletes elmekórtan megalapítója (18861903). Síkra száll a tébolydák embertelen bánási körülményei ellen. Szorgalmazza a törvényi, büntetőjogi szabályozását. Száműzi a sötétkamra, lekötözés, hidegvíz használatát. Scharles Arthur Merciel (1852 -1913) szabályozza a dühöngők beszámíthatóságának elmekórtani formáit. Karl Ponhoffer (1868 -1948) az egzogén kitörési reakciók különböző típusainak gyógyszeres kezelését vezeti be.

A különböző sajtótermékek híranyagában folyamatosan találkozhatunk kritikátlan és megalapozatlan, szenzációt vagy botrányt sugalló szándékkal. A válasz ezekre nyilvánvalóan nem lehet más, mint a megtörtént eseményeknek a bizonyítása, az objektív valóságnak megfelelő feltárása. Kapronczay Károly (2015) szerkesztésében jelent meg a „Semmelweis” könyv, az első Semmelweis kutató Bereczky Endre emlékére, Semmelweis halálának 150. évfordulóján. A kötet egyik fejezete a „Semmelweis betegsége és halála” című tanulmánya, ami azért is figyelemre méltó, mert az életének egy-egy mozzanatából a tényeket a körülményeivel együtt ismerteti. Azt dolgozza fel, ami megtörtént, amit valóban megtettek.

Semmelweis életének emberi, szakmai és kutatói pályáját, széles körű szakmai összefogásban, csak a tényekre alapozva, összefüggéseiben lehet, a maga valósában megismerni. Nevezetesen egy nemzetközi „Konszenzus-konferencia” keretében. Erre kiváló lehetőség nyílna a 2018 -ban, születésének 200. évfordulóján egy szervezett rendezvényen. Az évforduló arra kötelez, hogy végérvényesen pontot tegyünk a Semmelweis Ignác betegsége és halála körüli vita végére.

Köszönöm a figyelmet.