A frankfurti iskola kultrkritikai felfogsa Adorno 1903 1969

A „frankfurti iskola” kultúrkritikai felfogása Adorno (1903 -1969) kultúrkritikai elmélete és zeneesztétikája

A „frankfurti iskola” főbb jellemzői • Kritikai társadalomfilozófia: kapcsolódás Marxhoz és Hegelhez. • A modern társadalom elidegenült viszonyainak bírálata. A kapitalizmust és a szovjet típusú totalitárius államot egyaránt bírálják. • Az elméleti gondolkodás és a gyakorlati cselekvés összekapcsolásának kísérlete. • Megalapítás: Frankfurt, 1923. Institut für Sozialforschung (Társadalomkutató Intézet): Max Horkheimer (1895 -1973) és Theodor W. Adorno (1903 -1969); 1930 -ban Horkheimer lett az intézet igazgatója. • További jelentős képviselői: Herbert Marcuse (1898 -1979); Jürgen Habermas (1929 -). • A nemzetiszocializmus uralomra jutása után 1933 -ban az intézet Genfbe költözik, majd a vezető kutatók (Horkheimer, Adorno) az USA -ba emigrálnak. • 1950. : az intézet újjászervezése Frankfurtban.

A modern polgári társadalom kultúrkritikája és a negativitás esztétikája Adornónál • Adorno kutatási területei: társadalomfilozófia, esztétika, szociológia, zenetudomány (zeneszerzést is tanult). • Az avantgárd zene pozitív értékelése (Schönberg dodekafón zenéje mint mérce).

Zenei tárgyú írások és társadalomkritika a 20 -as-30 -as években • Társadalomelmélet és zeneesztétika összekapcsolása. • A modern társadalom és kultúra elidegenült viszonyainak kritikai analízise. • A filozófia már nem képes totálisan megragadni a valóság egészét: fragmentált filozófia (töredékesen, nyomokban megragadni a valóságot). • A modern kultúra is beintegrálódik az árutermelés „üzemszerű” működésébe; tömegkultúra térhódítása; „kultúripar”.

• Következmény: a kultúripar a tömegtársadalom tudatmanipulációját segíti elő. • A kultúripar ellenpólusa: az autonóm művészet (pl. az avantgárd zene). • A művészet funkciója Adornónál: a fennálló viszonyokon való intellektuális felháborodást szolgálni. • A „negativitás esztétikája”: szembenállás a hagyományos szépség- és harmóniafelfogással, a művészet feladata a felrázás, a provokálás.

Fétis-karakter a zenében és a zenehallgatás regressziója • A modern kultúripar a populáris zenének kedvez: kellemes hangzás, könnyű befogadhatóság. • A klasszikus zeneművek előadásánál és befogadásánál is a külsődleges szempontok kerülnek előtérbe: pl. sztár-karmesterek (lásd napjainkban a „celebeket”!). • Legfőbb mérce: az eladhatóság, a siker. • Zenei fetisizmus: pusztán a zenei hang „érzéki varázsát” emeli piedesztálra.

• A zenei hallás regressziója: egyfajta visszaesés alacsonyabb szintre, „a zenei hallás maga regrediált: infantilis fokon rekedt meg. ” • Az „új zene” (pl. Schönberg) jelentősége: „szorongást és megdöbbenést” fejez ki a náci Németország és a bolsevik Szovjetunió kultúrpolitikájával szemben, amely az autonóm individualitás művészetét kívánja megsemmisíteni (lásd „entartete Kunst” – „elfajzott művészet”). • Az átlagos zenehallgató nem akar ezzel szembesülni, ezért utasítja el a zenei avantgárdot.

A felvilágosodás dialektikája (1947) • Horkheimer és Adorno közös könyve. • A felvilágosodás középpontjában az ész áll, de a felvilágosodás ígérete nem valósult meg: a tudományok révén nem sikerült úrrá lenni a természeten. • Nem sikerült megszabadulni a mítikus korra jellemző félelmektől. • Az észt középpontba állító megismerés nem „fogalmakra és képekre, nem a belátás boldogságára” irányul, hanem a technikai tudásra és módszerre.

• A modern tudomány alapja: egyneműsítőegységesítő gondolkodás; ez a mítosznak is a sajátossága. • Kultúripar: a felvilágosodás következménye. Azonosulás a társadalmi hatalommal; másfelől az önfeledt szórakozás kínálata. • Kultúra és gazdasági hatalom összefonódása: „minden termék annak az óriási gazdasági gépezetnek a modellje, amelyik kezdettől fogva a markában tart mindenkit, a munkában és a rá olyannyira emlékeztető pihenésben egyaránt”.

• Az individuum elveszíti jelentőségét: „Mindenki már csak annyi, aminek révén mindenki mást helyettesíthet: kicserélhető példány. Ő maga mint individuum az abszolút pótolhatóság, a tiszta semmi, és pontosan ezt éreztetik vele, ha idővel elveszíti a hasonlóságát. ”

• Az esztétika általános elmélete: a modern művészetek kikezdik a klasszikus, „zárt mű” fogalmát. • A negativitás esztétikája: a művészet az élet kritikája; a művészet legyen szenvedélyes tiltakozás a modern világ elembertelenítő hatalmaival szemben.

A művészet és a művészetek fogalmának és szerepének újraértelmezése • Adorno: Negatív dialektika (1966): a hegeli filozófia bírálata: a valósággal való „megbékülést” képviseli. • A modernség csak növelte az emberi szenvedést (lásd fasizmus, bolsevizmus lágerei, holokauszt). • Az általános helyett az egyedire, a fragmentumokra helyezi a hangsúlyt, az egyedi másságokra való nyitottság.

• A művészetek új szerepe: szembefordulás a világ totális uralásának igényével. • Az emberi szenvedést a hiteles művészet képes felmutatni: „A művészet formái igazabban jegyzik fel az emberiség történetét, mint a dokumentumok. ” • A művészeti ágak közötti határvonalak elmosódása, „kirojtosodása”. • A műalkotás valamiféle esztétikai értelmet hoz létre: utópia az értelmes emberi életről.

• A művészet szükségessége: „…az emberiség szenvedései művészetet követelnek, olyan művészetet, amely nem szépítgeti, nem tompítja e szenvedéseket. A művészet előre megálmodja saját pusztulását az emberiség számára, hogy az felébredjen, önmaga ura maradjon, hogy túléljen. ”