Az emlsk trzsfejldse Az emlsk sei si emlsszer

Az emlősök törzsfejlődése Az emlősök ősei ősi emlősszerű hüllők (Synapsida osztály) voltak, melyek törzsfejlődése hamar különvált a többi hüllőétől. Az emlősszerű hüllők (pl. a Dimetrodon) kialakulása mintegy 300 millió évvel ezelőtt, a karbonkor végén vette kezdetét. A perm időszakban ebben a fejlődési ágban jelentek meg a Therapsida rend képviselői. E fejlődési vonal triászkori emlősszerű képviselői a Cynognathus alrendbe tartoztak. A legelső ismert emlősök a felső triászban, mintegy 200 millió évvel ezelőtt jelentek meg, többségük apró termetű, valószínűleg éjjel aktív, ragadozó (rovarevő) életmódot folytató rágcsálószerű állat lehetett. cynognathus

Bár földrajzi elterjedésük széles volt, csak kevés életteret töltöttek be, hiszen ebben az időszakban a hüllők számítottak az uralkodó életformának. A tömeges fajpusztulás - ún. kréta esemény következtében a túlélő csoportok, így a korai emlősök életlehetőségei számottevően növekedtek, mivel számos olyan élettér, amelyet korábban hüllők töltöttek be, megüresedett. A fentiek következtében a kréta kor végétől az emlősök adaptív radiációval szinte az összes életteret és kontinenst meghódították. A divergens fejlődés következtében a homológ szervek kialakulásával óriási változatosságra tettek szert.

Elevenszülő emlősök – általános jellemzők Vázrendszerük a hüllőkéhez hasonló, azonban többnyire 7 nyakcsigolyájuk van. Végtagjaik járólábak, amelyek a törzs alatt helyezkednek el, így képesek tartósan a testet a talaj felszíne felett tartani. Testüket szőr borítja, amely lehet csökevényes (cetek). Egyéb szaruképződmények: pata, karom, köröm, tülök. Kültakarójuk számos bőrmirigyet tartalmaz (verejtékmirigy, faggyúmirigy, tejmirigy) Fogmederben ülő gyökeres fogaik többnyire heterodont fogazatot képeznek (táplálkozás-függő), egy fogváltás jellemző. Has- és mellüreg között rekeszizom, melynek kiemelt szerepe van a légzésben. Léghólyagos, nagy felületű tüdő jellemző. Nincs kloaka, a végbélnyílás elkülönül a húgyivar vezetéktől. Vérkeringésüket két vérkörbe kapcsolt, négyüregű szív valamint a fánk alakú, mag nélküli vörösvértestek jellemzik. Testhőmérsékletük szűk határok között állandó (kivétel: téli álmot alvók esetében). Váltivarúság, belső megtermékenyítés, közvetlen fejlődés, magzatburok, elevenszülők, anyatej, fejlett ivadékgondozás. Terjedelmes nagyagy, erőteljesen fejlett új agykéreggel. Föld valamennyi élőhelyén előfordulnak hatalmas változatossággal.

Kültakaró Hám + irha+ bőralja. Hám: többrétegű elszarusodó laphám, alsó rétegében melanint tartalmazó pigmentszemcsék találhatók. Irha: lazarostos kötőszövet erekkel, idegekkel, mirigyekkel és szőrtüszőkkel. Bőralja: a bőrt az izmokhoz rögzíti; nagy mennyiségű zsírszövetet tartalmazhat, feladata a hőszigetelés, tápanyagraktározás.

faggyúmirigyek: váladékuk a faggyú, amely legtöbbször a szőrtüszők tövébe ürül, feladata a bőrfelszín és a szőrszálak puhítása, párologtatás akadályozása, véd a bőr átnedvesedése ellen, baktérium- és gombaölő hatású. Verejtékmirigyek: testhőmérséklet szabályozása + kiválasztás. Módosult mirigyek: illatmirigyek: faj- vagy egyedspecifikus váladék (feromon), tejmirigyek. A tejmirigy az emlősök legjellegzetesebb bőrmirigye (módosult verejtékmirigy); párosával a mellkason (denevérek), hason (ragadozók) a lágyéknál (patások) számuk arányos az újszülöttek számával; vemhesség alatt a tejelválasztó mirigyekben gazdag emlők megduzzadnak, s szülés után tejet termelnek.

Emésztőrendszer Fogazat minősége, alakja, szerkezete szoros összefüggésben áll az állatok táplálkozásával, rendszertani helyével. Tűszerű zápfogak – rovarevők Gumós zápfog - mindenevők Redős zápfog - növényevők Tarajos zápfog - húsevők Heterodont fogazat – különböző alakú és működésű fogak. Elől metszőfogak Szemfog Örlőfogak (zápfog) Fogképlet: ember esetén :

A nagy nyálmirigyek (fültő-, állkapocsalatti- és nyelvalatti mirigy) A nyál p. H-ja enyhén lúgos, benne szénhidrátbontó amiláz található. A garat elsősorban a táplálék továbbításában játszik fontos szerepet, amennyiben azt a nyelőcsőbe juttatja tovább. A nyelőcső a garatból nyílik és a mellkasban a légcső mögött halad. A mellüreget elhagyva a nyelőcső a rekeszizomhoz ér, ahol azt „átfúrva” a gyomorba torkollik. A gyomor az emésztőkészülék ív alakban görbült, kitágult része. A gyomor emésztéshez szükséges enzimtartalmú váladékát a gyomor mirigyei hozzák létre.

A középbél a gyomortól a vakbélig terjedő izmos falú bélszakasz, amely tulajdonképpen azonos az emberi vékonybéllel. Macskákban és sok más emlősben azonban az utóbél nem vastagodik meg, így az embernél érvényes vékonybél kifejezés – legalábbis szó szerint – nem helytálló. A középbél felszínét bélbolyhok és redők növelik. Ez a bélcső rész a felszívódás fő helye. Kezdeti szakaszának, azaz az epésbélnek (duodenum) a homorulatában találjuk a hasnyálmirigyet, ezzel ellenkező oldalán a máj foglal helyet. Mindkét mirigy kivezetőcsöve a duodenum kezdeti szakaszába torkollik.

A máj (hepar) nagyobbrészt a hasüreg jobb oldalán, a rekesz alatt foglal helyet. Lebenyei között találjuk az epehólyagot. Az epe zöldes-zöldessárga váladék, segíti a zsírok emulzióban tartását. A hasnyálmirigy (pancreas) a patkóbél hajlatában helyet foglaló lebenyes szerv. Külső elválasztású része fehérje-, zsír-, valamint szénhidrátbontó enzimeket termel, amelyek a pancreas vezetékén át jutnak a duodenumba. Belső elválasztású részének (Langerhans-féle szigetek) sejtjei termelik az inzulint és a glukagont. A hasnyálmirigy váladéka, a hasnyál közömbösíti a savas gyomortartalmat, így saját enzimjeinek megteremti az enyhén lúgos p. H-optimumot. A középbélben (és az utóbélben is) a béltartalmat perisztaltikus mozgások keverik, illetve továbbítják, melynek vezérlésében meghatározó a bélcső saját idegrendszerének és izomzatának működése.

Az utóbél macskákban a középbélnél vékonyabb falú, viszonylag egyszerűbb lefutású bélcsőrész, közelítőleg az emberi vastagbélnek felel meg. Az utóbélben bolyhokat nem találunk, nyálkahártyáján keresztül igen intenzív a vízfelszívódás, ennek következtében a béltartalom székletté (faeces) sűrűsödik. Az utóbél fő szakaszai a vakbél, a vastagbél és a végbél. A vakbél (coecum) – amely az utóbél első szakasza, annak tágulata – a húsevőkben, így macskákban is, kevéssé fejlett, a növényi táplálékot fogyasztó állatokban azonban a bélcső legnagyobb térfogatú része. Ez esetben a növényi sejtek (cellulóz), illetve bizonyos szénhidrátok megemésztődése szimbionta baktériumok közreműködésével itt megy végbe. Bizonyos fajok vakbele egy nyiroktüszőket tartalmazó, vakon végződő féregnyúlványt visel. A következő bélszakasz a vastagbél, lumenében történik a táplálékkal felvett víz és ionok felszívása, minek következtében a béltartalom székletté sűrűsödik. A végbél (rectum) a bélcső utolsó szakasza. Latin nevének megfelelően többé-kevésbé egyenes cső, amely a végbélnyíláshoz vezet. A béltraktust a hashártya (peritoneum) zsigeri lemezének speciális kettőzete, a bélfodor (mesenterium) függeszti fel Az emésztőszervek erei és idegei a mesenterium kettőzeteiben haladva érik el az emésztőcső egyes részeit.

A kérődzők összetett gyomra: bendő (tömegének 10 -15 %-a szimbióta mikroorganizmus), recésgyomor (keverés, aprítás), (vissza a szájba – kérődzés) leveles gyomor (kérődzést követően, pépes anyag tömörítése), oltógyomor (emésztés)

Légzőszervrendszer Légutak Tüdő légzőizmok: bordaközi izmok, rekeszizom Mellhártya Légutak: páros orrnyílás, orrüreg -vérerekkel átszőtt, mirigyekben gazdag nyálkahártya; feladata: levegő tisztítása, hőmérsékletének és páratartalmának szabályozása, garatüreg gége légcső, 2 főhörgő (tüdőbe lépve egyre kisebb hörgőkre ágaznak, ez a hörgőfa), tüdő - rekeszizom által elkülönített mellüregben; légzőfelület a tüdővéghólyagokon.

Keringési rendszer Négyüregű szív, két vérkör.

Szaporodás Váltivarúság, belső megtermékenyítés, közvetlen fejlődés, elevenszülők, magzatburok, anyatej, fejlett ivadékgondozás Kloakások Erszényesek Méhlepényesek A méhlepény (placenta) biztosítja az embrió számára a megfelelő tápanyag- és oxigénellátást az anyai szervezetből, a magzattal a köldökzsinóron keresztül létesít kapcsolatot.

A – madár és hüllő A magzatburkok: A) A legbelső a magzating, amely az amnionüreget kitöltő amnion folyadékot termeli. A legkülső a savós hártya, amely a héjhártyák alá fekszik, s egyre jobban megközelíti azokat (kis kék nyilak). A szikzacskó és az embrionális húgytömlő a kettő között fejlődik. Utóbbi növekedve fokozatosan kitölti a savós hártya és a magzating közötti teret (kis piros nyilak), s belülről hozzátapad a savós hártyához. Erezete révén a fióka oxigénellátását biztosítja. A héjhártyák és a meszes tojáshéj nem tartoznak a magzatburkokhoz (azaz az embrióhoz), ezét szürke színük jelzi. B) Az emlősökben a savós hártya más nevet kap, s irhahártya a neve, mert bolyhokat visel. A szikzacskó fejletlen. Az üreget nem tartalmazó embrionális húgytömlő itt is hozzánő a külső magzatburokhoz, s vele együtt a méhlepény magzati részét képezi, amely nagy bolyhokat visel: e bolyhokon keresztül zajlik a magzat oxigén- és tápanyagellátása. A köldökzsinórt az embrionális húgytömlő képezi, állományába a szikzacskó is belekerül. (Mind a négy magzatburok két-két lemezből áll, amit a neveik színösszetétele jelez – kék: ektoderma, piros: mezoderma, zöld: entoderma eredetű réteg. B - emlős

Az emlősök törzsfejlődése során az egyes csoportok az emlősszerű hüllők más-más, bár egymással közeli rokonságban álló csoportjaiból alakultak ki. A tojásrakó emlősök a kréta elejétől léteznek, elterjedési területük Ausztráliára és Új- Guineára korlátozódik. Az elevenszülő emlősök fejlődési iránya is elkülönült legkésőbb a felső triászig. A méhlepényesek és az erszényesek evolúciója valószínűleg közös ősre vezethető vissza, kb. 100 -130 millió évvel ezelőtt vált szét, nagyrészt párhuzamosan játszódott le. Az erszényesek és a méhlepényesek fejlődése klasszikus példája a konvergens evolúciónak, amely során egymáshoz nem kapcsolódó – párhuzamos - fejlődési vonalakon hasonló biológiai jellegzetességek alakulnak ki. A hasonlóság oka, hogy az élőlények hasonló ökológiai környezetben élnek, hasonló életmódot folytatnak, így például a kutyafélék és az erszényesfarkas egymástól független módon kifejlődtek. Kb. 60 millió évvel ezelőtt az erszényesek még valamennyi kontinensen előfordultak, azonban a fejlettebb méhlepényesek Dél-Amerika és Ausztrália kivételével mindenhonnan kiszorították őket. Fennmaradásukat annak köszönhetik, hogy a kontinensek vándorlása során egyes szárazulatok között megszűnt az összeköttetés és Ausztrália azelőtt elszigetelődött még mielőtt a méhlepényesek megjelenhettek volna. Az elszigeteltség miatt Ausztráliában szinte kizárólag az erszényesek képviselték az emlősöket (eltekintve az ugyancsak őshonos tojásrakó emlősöktől). Így Ausztráliában a legtöbb olyan ökológiai fülkét, amelyet másutt méhlepényes emlősök töltenek be, az ún. adaptív szétterjedés eredményeképpen az erszényesek foglalták el. A hasonló ökológiai feltételek pedig többnyire hasonló evolúciós alkalmazkodást eredményeznek.

Osztály: Emlősök · alosztály: Tojásrakó emlősök rend: Kloakások · alosztály: Elevenszülő emlősök o alosztályág: Erszényes emlősök rend: Oposszumalakúak rend: Kevésfogú erszényesek o alosztályág: Méhlepényes emlősök rend: Ormányosok rend: Főemlősök rend: Nyúlalakúak rend: Rágcsálók rend: Denevérek rend: Cetek rend: Párosujjú patások rend: Páratlanujjú patások rend: Ragadozók rend: Tengeritehenek rend: Vendégízületesek rend: Mókuscickányok rend: Sünalakúak rend: Cickányalakúak rend: Tobzoskák

Tojásrakó emlősök (Prototheria) alosztálya Hangyászsünfélék (Tachyglossidae) családja Termeszekkel, hangyákkal táplálkozó ausztráliai és új-guineai emlősök. Állkapcsuk megnyúlt, nyelvük ragacsos. Szőrök nagy része tüskeszerűvé vált. A fajok állkapcsaik megnyúlásának mértékében térnek el Hasonló kinézetű és életmódú fajok az erszényesek és a méhlepényesek között is vannak. Kacsacsőrű-emlősfélék (Ornithorhynchidae) családja Vízben élő tojásrakó emlősök. Ausztrália keleti partvidékén és Tasmánia-szigetén élnek. A tojásokat a partban készített üregekbe rakják. Kacsa csőrére emlékeztető állkapcsaikkal az ajzatról szedegetik a különféle gerinctelen állatokat. A hímek hátsó lábán sarkantyú van, amely méregmirigyeket is tartalmaz. Ennek funkciója ismeretlen.

Erszényesek (Metatheria / Marsupialia) öregrendje Körülbelül 272 faj tartozik közéjük. Többségük (kb. 200 faj) Ausztráliában, a többi Dél- és Közép-Amerikában él. Ősi, diverz csoport, amely a Kréta időszak közepén vált le a méhlepényesekkel közös ágról. oposszumok

Erszényes ragadozók – farkas , ördög A tasmániai ördög vagy erszényesördög a ma élő legnagyobb erszényes ragadozó. Főként dögöket eszik. Régebben Ausztráliában is gyakori volt, ott teljesen kiirtották, ma már csak Tasmania szigetén él. Természetes ellensége nincs, csak az emberi hatások, főként élőhelyének beszűkülése veszélyezteti.

Erszényes hangyász Koala Wombat

http: //www. youtube. com/watch? v=Z 23 HTk-i_HA http: //www. youtube. com/watch? v=2 l. CKc 8 t. URtc