P Reinhard Krner OCD Akinek fle van hallja

P. Reinhard Körner OCD: Akinek füle van, hallja meg! Jel Kiadó, 2011.

Egy halálosan vicces történet … legalábbis földművesek és vidéki emberek számára. „Figyeljetek ide!” – kezdi Jézus. „Volt egyszer egy földműves…” Nem magvetőt mond, ahogy az a bibliafordításokban áll. Ilyen választékosan egy földműves nem beszél. Tehát: „Figyeljetek ide! Volt egyszer egy földműves, kiment búzát vetni…” Hogy búzát vetett, azt ugyan nem írja Márk, ő csak általában gabonáról beszél. De én ezt feltételezem, mert akkoriban Galileában leggyakrabban búzát termesztettek, mindenekelőtt itt a Genezáreti-tó termékeny vidékén. Természetesen árpát is vetettek – sok szegény ember kenyérgabonája volt Izraelben –, de valószínűleg még inkább a Szentföld déli részén. Így tudja ezt mindenesetre egy evangélikus teológus, aki Palesztina Jézus idejében – A mezőgazdaság Galileában című könyvéért doktori címet kapott. Az olyan gabonaféléket, mint a rozs és a zab – írja – akkoriban nem ismerték a Földközi-tenger vidékén.

„Eljött a vetés ideje” – folytatta Jézus. „Néhány felhő vonult el az égen, és jelezte a hosszú forró nyár után az esős hónapok kezdetét. Amikor a földműves vetett” – és közben Jézus olyan kézmozdulatot tesz, amit mindenki ismer, aki vidéki, de ő olyan szélesen és lendületesen mozgatja a kezét, hogy a csónak, amelyben áll, meginog, és Péternek sok vesződségébe kerül, hogy tartsa az egyensúlyt – „amikor vetett, akkor egy rész az útra esett”. „Na, milyen egy földműves ez!” – suttogja oda egymásnak két gazda mellettem. „Ez valószínűleg még nem sokszor csinált ilyet!” Még én is – hiszen gondolatban a tó partján álló hallgatóság közé álltam –, még én is, aki már több mint negyven éve nem vetettem gabonát, tudom, hogy az út mellett fekvő szántóföldsávot külön kell bevetni, óvatosan, hogy az értékes vetőmagból semmi se essen az út szélére. Csak aztán, a föld szélétől távolabb vetnek széles dobással, ahogy éppen Jézus is mutatja. Ez a magvető nem tudta ezt?

„A földműves vetett és vetett” – és Jézus jobb kezével újra lendületesen mutatja nekünk a különös magvető vetését – „és a mag egy része sziklás helyre hullott, ahol alig volt föld…” Na most már a felnőtteknek is megjött a kedve: „Ez egyáltalán nem ismeri a saját földjét!” – kiáltják egymásnak nevetve. Tényleg, – gondolom magamban – egy vidéki ember, aki megtanulta, hogy megbecsüljön minden szem magot, így bánik a vetőmagjával! Jézusnak nem kell elmagyaráznia ezeknek a férfiaknak és nőknek itt a parton, hogy mi történik a vetőmaggal, amely a sziklás talajon legjobb esetben is csak egészen vékony földréteget talál. Márk, aki nyilvánvalóan utánajárt, saját városi társainak magyarázta ezt el a biztonság kedvéért. És most Jézus belekezd a poénba: „Gondoljátok el, emberek! Néhány az értékes magból ennek ellenére úgy esett, hogy a szántóföld be tudta fogadni. Több napos lágy eső jött, amely lassan és mélyen behatolt a földbe. A mag a földben ki tudott csírázni, és amikor megérkezett a tavasz, szárba szökkent a gabona. „Na igen” – mondja vidáman egy férfi napbarnította arccal mellettem: „Egy teli zsákkal vetett, egy fél zsáknál többet biztos nem fog aratni!” És akkor egyikük sem hitt a fülének: „Ha hiszitek, ha nem” – mondja nekünk Jézus örömmel telve csónakjából: „Ami kikelt, az harmincszoros termést hozott! Ó, mit is mondok: hatvanszorost! Sőt százszorost!

Aztán eszembe jut a „Kinek a kalászán van a legtöbb szem? ” játék. A nővérem és én gyakran ültünk a szántóföld szélén vagy egy gabonakereszten, míg a szülők naphosszat arattak, és számoltuk az apró szemeket, amelyeket úgy neveztünk el, mint a családunkat. A búzakalászoknál harmincötnegyven magig jutottunk, a többsoros árpakalászoknál ritkán ugyan, de akár ötvenig is. Tehát harmincöt és ötven között, igen. Jó, talán néha hatvan. De száz? Én legalábbis még nem láttam ilyen kalászt! Valószínűleg az itteni gyerekek sem, mert némelyikük már mosolyogva rázza a fejét.

„Igen, harmincszorost, hatvanszorost, százszorost” – ismétli Jézus, és sugárzik! Még mindig zavartam nézünk a történetet mesélőre. És mint aki úgy gondolja, hogy nem hiszünk a fülünknek, odakiáltja nekünk: Akinek van füle a hallásra, hallja meg! Fülek… Természetesen vannak füleim! Vagy máshogy értette? Valamit csak akar nekünk ezzel a földműves történettel mondani… És lassan derengeni kezd. A körülöttem álló nőknek és férfiaknak is: Ez – hát persze! – az ő „magyarázata” arra a kétes helyzetre, amelyben most van! Ez a válasza arra a kérdésre, amelyet várakozással teli szemeinkben lát. Hogy mit fog tenni az elutasítás ellen, ami fellobbant ellene. Világos, a magvető ő maga! Igen, ilyen vagyok, akarja mondani nekünk Jézus. A ti szemetekben, és még saját rokonaim szemében is őrültnek tűnök. Na, akkor az vagyok éppen. De amit mondanom kell, azt a magot elvetem, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Olyan lendülettel, ahogy csak tudom, és nem törődöm aggódva azzal, hogy a vetés hol kel ki, és vajon kikel-e vagy sem! Nem szántom fel előbb a szíveteket, és nem húzom ki először fejetekből a bogáncsot, és nem jelölöm ki gondosan a határokat kitaposott ösvényeitek felé, és nem vizsgálom meg, hogy elég mélységgel rendelkeztek-e. Itt az idő, hogy elmondjam, amit el kell mondanom! És biztosan tudom: amit evetek, termést fog hozni! Gazdag, szinte hihetetlenül gazdag termést! Mert amit vetek, az igazság.

Könnyű átcsúszni az apróságok felett, nem belegondolni a részletekbe, főként ha sokadszor olvasunk egy története. Körner atya páratlan beleérzőképességével segít belemerülni a példabeszédekbe, mintha mi is ott volnánk. Segít kritikusan, értőn és érzőn olvasni a Szentírást. Sok szeretettel ajánljuk lelki olvasmányként ugyanúgy, mint hitoktatási segédanyagként. Ha érdekel ez a kötet, szeretettel várunk Főiskolánk könyvtárában! P. Reinhard Körner: Akinek füle van, hallja meg! Jel Kiadó, 2011. A könyvajánlót készíttette: N. Pné K. M