Gondolatok Bereg vrmegye cmeres pecstjnek 1836 vi megerstse

Gondolatok Bereg vármegye címeres pecsétjének 1836. évi megerősítése kapcsán

Itt egy nagyon szép, reprezentatív kiadvány, amely Bereg megye 1836. évi címeres pecsétjének megerősítéséről szól. Ugyan miért lenne fontos egy 20. századi országátrendezések következtében kettévágott, illetőleg megszűnt egykori történelmi vármegyének, egy 19. századi Habsburg király – ráadásul V. Ferdinánd – által kiadott pecsétadományozó oklevele a 21. században? Minek pénzt, munkaerőt áldozni a letűnt korok emlékeinek feltámasztására, régi oklevelek újra kiadására? - vélekednek sokan – többen is mint a jelenlévők gondolnák.

Levéltárban az iratokkal együtt megporosodott tudósok ügye ez, nem a mai modern mindennapi embereké. Mégis, amikor kézbe vesszük az utóbbi évtizedekben, években megjelent megyei, városi címereket, címeradományozó oklevelek reprint kiadásait megjelentető kiadványokat, rendre arról olvashatunk a bevezetőben, hogy „ez az írás nem jött volna létre, ha a szerző nem kap felkérést a megyei közgyűléstől, a képviselőtestülettől vagy a polgármestertől arra, hogy foglalja össze a város, megye címerhasználatának történetét. ”

A társadalom, a politika forszírozza tehát a címerhasználat régi intézményének feltárását, keresik régi jelképeiket, és mai szimbólumaikat a több száz éves korábbi gyakorlatban találják meg. Nekünk levéltárosoknak, muzeológusoknak, történészeknek oda kell figyelnünk ezekre a társadalmi igényekre és ki kell elégíteni a város, megye lakosságának ezekkel a jelképekkel kapcsolatos kíváncsiságát.

A most bemutatásra kerülő kötet is társadalmi igényből született és olyan intézmény tette lehetővé a megjelentetését, amelyet nem kultúratámogatása miatt tart fenn az állam, hanem azért, hogy az ország ügyeinek ügyes bajos külügyeit intézze. A politika pontosan tudja, hogy a helyi identitás megőrzésének, továbbfejlesztésének záloga a múlt ismerete, az örökölt jelképek és más kulturális értékek átmentése a következő nemzedékek mindennapi életébe. Nem vitás tehát, hogy a beregi pecsétadományozó oklevél Észak-kelet Magyarország, Szabolcs-Szatmár-Bereg vidékén élő emberek, politikusok számára meghatározó jelentőséggel bír. A helytörténet szerves része a kommunális jelképhasználat múltjának pontos ismerete.

Tekintsünk azonban most kicsit messzebbre a helyi régiótól, tartsuk szemünket országos horizonton, méghozzá a 19. századi Magyar Királyság horizontján és nézzük meg, hol a helye a beregi oklevelünknek szélesebb kontextusban. Mi a jelentősége országos szempontból az 1836 -os beregi kiváltságlevélnek? Azt mondom: a reformkor sűrűjébe merülve kardinális jelentősége van a megyei pecsét- és címeradományozó okleveleknek, mert egy-egy oklevél kiadása mögött ott van a reformkori vármegyei politizálás lényege.

A reformországgyűlések egyik nagy eredménye volt 1836 -ban a magyar nyelv hivatalos használatának törvénybe foglalása (1836: III. tc. ). Ez kimondta a magyar nyelvű törvényhozás elsődlegességét, továbbá azt, hogy a Curia mindkét tagozatán (Királyi Tábla, Hétszemélyes Tábla) az eljárások magyarul folyjanak, az ítéletek pedig így íródjanak. Ez volt az a megelőző lépés, amely a magyar nyelv diadalát végül az 1844: II. tc. kiteljesedve a törvényhozás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hivatalos nyelvévé teszi majd. Lehet persze vitatkozni azon, lassan kétszáz éves távlatból, hogy a soknemzetiségű Magyarország számára ez a fejlődés hasznos volt-e vagy sem, de most nem ez a dolgunk.

Az országgyűlés hevében a hazatérő megyei követek, a törvények végrehajtását azzal kezdték, hogy az addig használt latin feliratú pecsétjeiket a vármegyék cseréljék le magyar nyelvűre. Így vált az egyszerű pecsétcsere ügy politikai kérdéssé. A korábbi szakirodalom (Illésy-Petkó, Tagányi stb. ) szépen összegyűjtötte a Királyi Könyvekbe rögzített vármegyei címeradományozásokat, amiből világosan kiderült, hogy az 1836 -os törvény következtében mintegy 29 megye kérvényére engedélyezte az uralkodó az új pecsét vésését. A hiányzó megyék esetében egyes kutatók azt feltételezték, hogy az ekkori vármegyei címeradományok jelentős része valamiképpen nem került bele a királyi könyvekbe.

Ezzel szemben más kutatók azt feltételezték, hogy a megyéknek mintegy fele nem fordult az uralkodóhoz az új oklevél kiadásáért, hanem saját hatáskörben rendezte az új pecsétnyomó elkészítésével a magyar körirat kérdését. Sajnálatos módon a mai napig nem akadt szerzője a témának, senkinek nem jutott eszébe, hogy a királyi könyvekben említett megyei pecsét megerősítéseket, illetőleg a megyei levéltárakban fennmaradt eredetieket összehasonlítva országos elemzést végezzen a pecsétváltoztatások mikéntjéről, lefolyásáról, helyi hátteréről.

Mi történt a megyék másik felével? Bereghez képest az ország másik végében fekvő, Zala megye címerének 2011 -ben készített alapos monográfiája óta tudjuk, hogy ott mi történt. A törvény május 2 -ai szentesítését követően a megye június 20 -ai közgyűlésén elhatározta, hogy Zala vármegye pecsétje 1837 felirattal új pecsétet kell vésni és kérte a helytartótanácstól, hogy országszerte hirdesse ki Zala vármegye hiteles pecsétjének „magyarul leendő körülírását”. A helytartótanács azonban arra utasította a vármegyét, hogy az új pecsét használatához kérjen engedélyt az uralkodótól. A megye azonban nem volt hajlandó kérvényezni az új pecsét használatát, mert szerinte csak a törvény végrehajtásáról van szó és nem új címer engedélyezéséről.

Az álláspontok ettől kezdve megmerevedtek. Feliratok, leiratok, uralkodói dorgálás, hivatkozás megyékre, amelyek tudják, hogy mi a rend és alázatosan kérvényezték az új pecsét használatát. Az új zalai pecsét, bár még 1836 -ban elkészült, csak időlegesen – mintegy két évig – használták „önkényesen”, mert azt lett a vége a történetnek, hogy a régi, latin feliratú, időközben „összetöretett” latin feliratú nyomót vették újra használatba, miután egy ügyes ötvös összeillesztette és használatra alkalmassá tette a megcsonkított pecsétet. Zala nem volt hajlandó kérni az uralkodótól azt, ami törvény szerint jár neki.

A zalai pecsét köriratának megváltoztatásában, és Zala vármegye erre vonatkozó, fent idézett határozatainak elfogadtatásában kezdeményező, meghatározó szerepe volt Deák Ferencnek – amint az többek között a közgyűlésről beszámoló besúgójelentésből is kiderül –de Kossuth Lajosnak írt levelében is kereken megmondja: „pecsétet kérni nem fogunk, mert van, s annak körírását magyarul készíteni különös engedelem és kiváltság nélkül is szabadnak hisszük. ” A régi pecsét használatba vétele is Deák ötlete volt. Félt attól, hogy az érvénytelenített pecsét használatával kiprovokálják a fizikai erőszakot, és arra figyelmeztetett, hogy a pecsét további használata zavarokat és károkat okozhatna: ha a vármegyének nincs hiteles pecsétje, kiadványait a kormányszervek és a vármegyék is visszautasíthatják, hivatalos intézkedései érvénytelenekké válhatnak, sőt még az is megeshet, hogy hiteles megbízólevél híján a követek sem vehetnek részt az országgyűlésen.

Érdekes, hogy a kormányszékek a későbbiekben nem emeltek kifogást Zala vármegye eljárása ellen, nem vonták kétségbe a forradásos és hiányos köriratú pecsét hitelességét. Az ügy a következő években is jelkép értékűvé vált: Zala vármegye országgyűlési követei számára készített, 1839. május 6 -án elfogadott követutasítás 5. pontjában Deák Ferenc ez ügyben a következőképpen fogalmazta megyéje álláspontját: „Sérelem gyanánt pedig adják elő követ urak azt, hogy ezen megye magyar körírású pecsétjének használásában csak azért, mert arra különös kiváltságot nem kért, felsőbb rendelések által meggátoltatott, holott a nemzet nyelvének használása királyi kiváltság tárgya csakugyan nem lehet. ”

Itt lesz politikai jelentősége annak, hogy mely megyék cselekedtek Zalához hasonlóan. Az eddigi felületes kutatások alapján csak annyit állíthatunk bizonyosan, hogy Abaúj, Borsod, Gömör, Hont, Komárom és Somogy vármegye 1839 -ben hasonló sérelmeket terjesztett az országgyűlés elé, mivel a helytartótanács és a kancellária e megyéket is eltiltotta az előzetes királyi engedély nélkül készíttetett magyar köriratú pecsétjeik használatától. Az alsó- és felsőtábla 1840. április 15 -i közös, „elegyes” ülése e sérelmeket feliratban terjesztette fel, és kérte azok orvoslását, arra hivatkozva, hogy „a hiteles pecsétek körírásainak magyarosítása” közvetlenül a magyar nyelvet hivatalosnak elismerő 1836. évi 3. törvénycikken alapul.

Az uralkodó 1840. április 29 -én kiadott válaszában megtagadta a sérelmek orvoslását, azt állítva, hogy „a hitelesség és kiváltság” törvény szerint egyedül a királytól származhat, és nem egyezhet bele „fejedelmi jussának” korlátozásába. Mivel az országgyűlés ezek után rövidesen véget ért, e sérelmek orvoslására 1840 -ben már nem volt lehetőség. Így lett egyszerű pecsétváltoztatási ügyből országos jelentőségű mozgalom.

A királyi könyvekben nem szereplő megyék közül csak Zala esetében történt meg a monografikus feldolgozás. Mi a helyzet Abaújjal, Csongráddal vagy Szatmárral? A szakirodalomban, interneten ellenmondásos adatokkal találkozunk, ezek feldolgozása is nagyon időszerű lenne.

Érdekes és további kutatásokat indukáló kérdés és csak a teljes forrásanyag feltárásával elemezhető, hogy mit tudtak egymás terveiről, nézeteiről a vármegyék. Miként befolyásolták egymás cselekedeteit, keményebb vagy lazább megnyilatkozásait az államhatalom felé. A beregi oklevél kelte 1836. október 28. Bár Bereg az elsők között kérte pecsétjének megújítását, volt két olyan megye, amely gyorsabban cselekedett: Békését január 7 -én, míg Veszprémét január 14 -én adta ki az uralkodó, ezek még az törvény jóváhagyása előtt történtek. E három megye volt az, Bereg tehát harmadik a sorban, amelyik a leggyorsabban reagált az új idők új szeleire.

Nyilván az 1832 óta folyó országgyűlés határozatát megelőlegezve törekedtek gyors váltásra, Bereg esetében tudjuk, hogy az 1835. szeptemberi közgyűlésen már jelezte az alispán, hogy a korábbi pecsét meg van hajolva, nehéz vele pecsételni, ezért indítványozza, hogy a címer megtartásával csináltassanak új, nagyobb pecsétet és új tokot „magyar környéklő írással”, ill. erre folyamodjanak a „királyi felség kegyelmes jóváhagyásáért. ” Egy év múlva történt meg a felterjesztés, még ebben az évben kijött a privilégiumlevél és a következő évben történt meg a kihirdetés, 1837. június 5 -én.

Több éves folyamatról van tehát szó, ennek fényében kell néznünk azt, hogy a megyék többsége 1837 -ben kért és kapott megerősítést, mint Arad, Árva, Bács. Bodrog, Fejér, Heves, Máramaros, Pest-Pilis-Solt, Sopron, Szabolcs, Temes, Tolna, Trencsén, Turóc, Ugocsa, Zemplén és Zólyom, és néhány megye ügye 1838 -ban intéződött el. Hogy mi befolyásolta ezeket az időpontokat, milyen lokális politika, esetleges nézeteltérések, küzdelmek húzódtak meg a címermegújítási folyamat mögött, csak a közgyűlési iratok, levelezések alapos feltárásával deríthető ki. Azt gondolom, hogy érdemes megnézni ezeket az iratokat, hogy minél teljesebb képet kapjunk a folyamatról és egy-egy megye megfelelőképpen tudja elhelyezni önmagát az országos tablón.

Sajátos például Vas megye esete. Régi pecsétje helyébe sietve 'Vas Vármegye Pecsétje 1837' magyar körirattal ellátott pecsétet csináltatott magának és azt 1837. január 1 -től kezdve használatba is vette. Majd, miután a kancellária rendre utasította és eljárását törvénytelennek minősítette, a vármegye a helytartótanács és a kancellária előtt azzal védekezett, hogy a körirat megváltoztatását nem képzelte annyira fontosnak, hogy ahhoz is legfelsőbb engedély kívántatik. Végül a közgyűlés beadta a derekát és az új pecsétnek használhatására 'kegyelmes királyi kiváltságos engedelem'-ért folyamodott, amit meg is kapott, de nincs nyoma annak, hogy megkapta volna a privilégiumlevelet.

Lehetséges, hogy a vármegye a Fölségnek a pecsétre vonatkozó elvi engedélyével, magát a privilégiumot, vagyis a királyi címeradománylevelet nem tartotta szükségesnek kiváltani? Ha megnézzük a „törvénytisztelő” és „renitens” meg a kettő közötti megyék sorozatát, abban nem tudunk felfedezni semmilyen törvényszerűséget. Minden országrész, régió képviselve van mindkét, mindhárom táborban. Most is tökéletesen szimbolizálva az ország testét.

Az ellenálló vármegyék természetesen arra büszkék, hogy vagányak voltak és nem hunyászkodtak meg. A kérvényező, mondhatni törvénytisztelő vármegyék pedig büszkén mutogatják a megőrzött privilégiumlevelet és az utóbbi években több helyen sor került újrakiadásukra, alkalmasint reprint formában. Tudomásom szerint Veszprém és Szabolcs megye kezdte a hasonmás kiadások megjelentetését 2000 -ben. Kujbusné Mecsei Éva a beregi oklevelet már ekkor előkészítette kiadásra, a megjelentetésre azóta várunk. A kötetben szakszerű összefoglalót olvashatunk Bereg vármegye korábbi pecsétjeiről, szépen bemutatva azt a folyamatot, amely a középkori megyei oklevelek ispán-alispán-szolgabírói pecsételésétől elvezet az 1550 utáni időkig, amikor is törvényben követelték meg, hogy „minden vármegyének legyen pecsétje”.

Bereg vármegye külön szerencséje, hogy az 1836 -ban vésett arany pecsétnyomó ma is megvan a Magyar Nemzeti Múzeumban és a mai alkalomra eljött velünk Nyíregyházára. Mind a kölcsönzés, mind ennek a vékony, hasonmás kötetnek kiadása széles körű, megyéken és országhatárokon átnyúló szakmai és politikai együttműködés gyümölcse. Azt hiszem ez a legfontosabb üzenete a mai bemutatónak. A reformkor politikai harcában edzett vármegyék lakosságának utódaiként együtt tudunk örülni V. Ferdinánd privilégiumlevelének, amit a beregszászi levéltár megőrzött az utókor számára. Köszönet érte.